"Amikor Jézus közel  ért Jeruzsálemhez, és  megpillantotta a várost,  sírva fakadt."

szavak nélkül létezik

szavak nélkül létezem

(A szöveg egy 2007.10.26 - án megtekintett előadás kapcsán született: Bozsik Yvette Társulat: Playground)

Körömpiszok. Fogpiszkálóval, teszem azt, kikapirgálom a körmöm alól, utolsó pillantással búcsúzom, majd ciccenő pöccenéssel, mint cigiről a hamut, eltávolítom a végéről az összegyűlt galacsint. Az kis hülye dagadék, mondhatnók: balfasz, szegény (talán, de kit érdekel, úgyis csak idegesített), elcseszte, pontosabban: nem engedték nem elcseszni a dolgot neki, amely determinált szerepet boldogan, vagy boldogtalanul (kit érdekel) elvállalt – legalábbis így gondolja (rosszul) – zseniálisan alakított elcseszett, kisbetűs szerep. Definíció nincs, talán ha dőlt betűsen és kis betűkkel írnám: ödönke (elnézést), szóval mindenki ödönkéje – a kis betűs ödönke, mint már említettük: a balfasz – bemutatom hát, íme, Önök előtt áll ő, kedves nagybetűs ödönkék – kedves divatból nagybetűs közönség, kedves – a géppisztoly töltényhüvelyei az ölükbe pottyantak, ha jól emlékszem. S ha már hüvelyről beszélünk – kétszer nedves közegbe fogadni a divatpéniszt, értsd: víz alatt és másoldalról felizgultan, nyitott könyvként combok között – rejtett háló, mint Mérei közösségi hálója, mint mögöttes dinamizmus, a beteges lyukbamászás kényszere, hát tekintsük komolynak a dolgot, ha már egyszer a színpadon van – máris, kedves nagybetűs közönség, máris elérkeztünk oda, ahová indultunk, persze korábban is megérkeztünk már, csak nem szóltak időben (a rohadtak, és volt merszük az orrunk előtt dugni abban a fülbemászó medencés csörömpölésben és lüktetésben – igen: volt pofájuk). Lássuk a mélyrehatolás szenvedéstörténetét. Lássuk már – a kutyafáját – a fagyott kutyalábát (muti muti). Tátott szájak és tétova tekintetek, csak az alliteráció miatt az egész, valójában: csíntalan és duhaj, kissé kimelegedett élvhajhász tekintetek szegeződtek a felröppenő szoknyák korábban óvatos lejtéssel finoman takart titokzatos védettjére – hiszen nem is erről szól, ti süketszeműek. Naná, hogy nem, hisz halad a dolog, vagy inkább forog, mint a színpad közepe – ha körbejár, ha ez a végső almakeret determinál (már másodszor a szövegben), szóval ha az a fa itt, és az a fa ott, abban a könyvben, ha az alma, mint a versbe szedett elfajzás kerete lehetne, akkor érvényteleníthetné az egészet, vagy felmagasztalhatná (Isten dolga) – mindenesetre a körforgás kilátástalanságát juttatja eszünkbe – a hírhedett nícse titka lenne, vagy egyszerűen megfeledkezett róla, hogy mi van ha lefelé csavarodik a dugóhúzó és a dugó inkább az üvegbe szakadna, mintsem megosztaná velünk mámoros nedűjét – dionüszoszi sperma, pfij. Tisztul a kép, egyre egyértelműbb, egyre sejtelmesebb a fehér ruháktól. Negatív és pozitív jel kiváltja egymást – pontosan. A mérlegnyelv dőlésszöge a színtelenség állapota felé mutat – megszűntek a színek – a kis körömpiszok a sarokból ordít, vagy csak pislog, csak, vagy. Inkább a székből, trónjából a fehér palást után – császárian aljas mosoly – császármorzsa. Borotvahab cézárja, itt a hófehér levélkorona, tessék a fejedre nyomom, nektek nem ti nagybetűs irigyek – bekaphatjátok a kisujjam végén és onnan szopogathatjátok keserű habot (ecetesvíz – úgyis kérni fogod, de a kisujjamról kapod – te büdös). Őrüléstörténet kontra bőrüléstörténet – nézett vagy néző (szigorúan nagybetűs), ha már mélyrehatolás, legyen medencemély, hogy csak ott láthasd a pirosorrú bohózot, ki explicite pofánlőtt, s te röhögtél, kedves nagybetűs, hogy létrán mit mersz és a zene belédneveli a kusst, hogy figyelj bazmeg, mer’ nincs több esélyed, ha nem érted, úgy elmehetsz a tudodhová. Boldogok a süketszeműek, mert övék a gyermekek világa. Boldogok a nagyotlátók, mert észreveszik a gerendát. És boldogok a rosszízlésűek, mert kérdések nélkül is eléldegélnek. Merre hatol a dinamit nyomása, s miért éppen arra? (stílusosan kérdés – a többértelműség kedvéért). Sújtson le rád az alázat minden ereje, te mocskosszájú egyveleg – hagyjuk már a káromlást. Ha tehát ödönke folyamatosan megsemmisül és ebben az elégésben (mentálisan elégő áldozat, mint frenák meztelenül elvérző áldozata) újjászül minket és megszüli önmagát is (kisbetűkkel), miért tűnnek el a színek – a lefelécsavarodás dugóhúzói metodikája önkéntelen lenne, lássuk be, akkor is ha igen, s akkor is ha nem. Tegyük fel tehát, hipotézis, hogy hátralépés, vagy inkább csukott szemmel hátrafelé csúszkálás, történik. Tapogathatatlan közegbe történő beleolvadás – arcvesztés, vagy parókanyerés – almanyelés, almacsüngesztés (kinek mi). Felbomlanak az utolsó hagymahéjak is, könnyeink puha nagybetűs arcainkról folydogálnak, s átitatják szépséges parókáinkat, s nézzük, ahogy megbomlanak ott előttünk, ahogy megbomlik a kisbetűs, az a kis, betűs – már annyira a miénknek éreztük, hogy mi a fenét képzel a rendező, hogy így rendezi, vagy koreografálja, az indulat miatt: teljesen mindegy, bár ne csinált volna semmit, miért nem nézhetjük a trónjában a körömpiszok felmagasztalását, mér’ nem hagyod, kedves rendező. Nem kell válasz, hiszen mi is tapsoltunk a rángatódzó együttesnek – mi is pengettük azokat a húrokat a saját rajongóinknak, legalábbis most ez dereng, vagy ilyesmi, vagy nem is.

És egyáltalán: minek e nagy felhajtás nekünk, kedves nagybetűsöknek?

(a szövegben a ’stilizál’ kifejezést sem használta senkisem)

Látta a felszálló ködöt, és érezte a lecsapódó párát. Látta, ahogy egy zöldséges standjára pakol, látta kinyílni az ablakokat, a város apró üvegszemeit megnyílni, szellőzését biztosítandó, látta az autók indulását és látta a tócsák felszáradását. Látta férjek és asszonyok munkába igyekvését, lámpák kapcsolódását, reggeli kávék felhörpintését. Hallotta újságok sercegését, a zaj növekedését. Mintha a nap lenne mindennek, az egésznek, ennek a zajkeringésnek és kavalkádnak az önindítója – talán a kulcs recsegő és robbanó fordulása ez az egész átkozott és jéghideg éjszaka és talán most kapcsolódik be fűtését illetően a világűr legütötteb és legkopottabb gépjárműve a kozmikus forgalomba. Elhaladt a szembejövők közt, mint Ő abban a könyvben, mikor körbeállták és nézték, hogy letaszítsák e, vagy mi legyen, mintha ők dönthettek volna akaratuk kifejeződését és megnyilvánulását illetve, mintha ők akarhatták volna megtenni mindazt, amit olvashatunk arról, hogy megcselekedtek. Háta mögött hagyva a saját körforgásába hányó szökőkutat és a korhadó várostáblát ismét füvet tapodott és ismét madarak ürülékét szagolta. Páros végzete volt ujjaiba vésve – s feltehetően szájpadlásának egyedi rajzolata is a két, egymásnak ellentmondó zárás leírását tartalmazza, vagy éppen az egyetlen megoldást, hogy az egyik által lesz a másik, hogy a némaság örök szavakat szerez, hogy az egyedüllét és csendesség trónra emel, hogy az egyik van a másikért, hogy a másik éppen az előbbit szolgálja. A szénné égés ténye lehetne a tanítás megerősítése, s a tanítás éppen a néma égés kicsúcsosodását és megtámogatását jelenthetné – lássuk be: legendának elsőrendű, hiszen láthatatlan fényben elégni, pontosabban a látók elől eltűnni, akár bizarr gondolatokat is szülhet, hiszen az elégés tényének nem ismerése, a léggé változás, avagy az égbe emelkedés, mind – mind egy spirituális tökön rúgással is felérhetne.

...most kelünk csak, s ropognak inaink...

...a Nap, ha jő, keresztül süti - káprázik, ha szemben áll. vak vagy, de a fény a tiéd...

...ne mondj semmit, felesleges. inkább töröld le a port a bútorokról és készíts vacsorát...

Kiment a fövenyre. Hálóruháját és kötéseit levetette magáról – csupán egy rongyos törölközőt tekert ágyéka köré, s kisétált a rácsok között a partra. A harminc-negyven méter széles föveny homokja aznap, felhős égbolt és változékony időjárás lévén nem forrósodott föl. Leült körülbelül a föveny közepére. Pásztázta a tengert, a vizet. Arcába fújt a szél, régen mosott haját furcsán kócolta. Egyik kezével homokot markolt és fokozatosan kiengedte a szorítás fellazítása révén összezárt markának alsó részén a homokszemcséket – homokcsap, gondolta. Kissé kitekeredve ült, a másik kezével támasztotta magát, miközben lábai terpeszben és nyújtva feküdtek a talajon. Félszegen körbenézett, majd ismét homokot markolt. Ezúttal fejére szórta, amit a kezében tartott, orrára és vállára is leperegtek ekkor a szemcsék, majd megrázta a fejét és mindkét kezével megtámasztotta magát – tehermentesítve az előbb kizárólagosan támasztó funkciót betöltő karját. Ismét körbenézett, ugyanúgy gyámoltalanul, sandítva, majd az ismét felmarkolt homokot szétnyitott tenyerében vizsgálgatni kezdte. Kinyújtotta a nyelvét, és belenyalt homokot tartó tenyerébe. A szemcsék összefüggő réteget képezve tapadtak nyelvéhez. Behúzta szájüregébe és szépen lassan elkezdte forgatni szájában a bevitt anyagot. Rágóizmait is használva őrölni kezdte fogai között a szemcséket – s azok recsegve, kocogva, csikorogva súrlódtak sárrá szájában az ott felgyülemlő nyállal elegyet képezve. Kifejezéstelen arca, csak olykor rándult meg, amikor hosszabban csikorogtak fogán a homokszemcsék. Feltápászkodott, nagyot köpött, kissé hányingere is volt. S elindult vissza a rácsok között a víznek hátat fordítva.

Csak egy rongyos törölközőt csavartam csatakos ágyékom köré. Lementem a partra, szeretem ezt a partot, látszik rajta, hogy az idő képezte ki. Morzsákká csiszolta a tenger által a kavicsokat. Leültem és elkezdtem játszani a homokkal. Előbb a kezembe fogtam, onnan kiszökött a homok. Tenyerembe vettem és a korábbi elfolyást megfejtendő vizsgálgatni kezdtem, hogy milyen is, ha valami szilárd dolog folyik el a kezemből. Láttam az aprócska szemcséket. Gondoltam megízlelem az idő levesét. Az elfőtt kavicskákat, melyeket oly sokszor tapodok – s melyek oly sokáig ázhattak a sós lében. Lassan kezdtem ízlelgetni, kíváncsi voltam, hogy a nyelvem melyik részét ébreszti fel. Majd mintha kristálycukrot ennék, elkezdtem rágni a bevett homokot. Igazán furcsa érzés volt, de nem nyeltem le, hiszen már így is eléggé beleavatkoztam a rendezettségbe. Reméltem, hogy nem vagyok feltűnő, se madárnak, se halnak, se embernek. Visszaadtam hát a földnek, ami a földé. Egy aprócska epizód voltam csupán egy maréknyi homokszemcsének – talán már el is feledtek engem.

'Megszűritek  a  szúnyogot,   de lenyelitek a  tevét.'

(Mt 23,23-24)

…nekiesett a bádogkapunak, összekócolt hajába túrt, kicsit meg is hajolt aztán előrefelé. Bal kezében fogta a cigarettáját, szájához emelte, majd hirtelen szippantással beszívta magába a füstöt, de ebben a pillanatban hangos szusszanással lehelte is ki a szürke léget. Tudta, hogy hánynia kellene, ahhoz, hogy valamiféleképpen rendeződhessenek a dolgok – hogy az éjszakája csendben telhessen, és ne kegyetlen fülzúgásban. Próbált emlékezni azokra a pillanatokra, amikor a kis átlátszó poharat a szájához emelte és ezzel együtt a nyelvtövére fröccsentve, a, szintén áttetsző, folyadék alkoholszaggal töltötte meg szájüregét – csípő és kicsit édeskés volt az egész. A felidézendő pillanatok hirtelen önismétlésbe és grimaszoló mosolyba torkollottak – a fülzúgásból pedig folyamatosan egy dal, valami ének, valami férfihangra komponált nóta bontakozott ki, kicsit a zúgás mögött, kicsit koncentrálni kellett már hozzá. Bamba mozdulattal indítva repült az égő csikk az aszfaltcsík közepére. Lehuppant a járdabetonra, tujáktól takarva omlott mellkasára feje, kezét szúrták a járdakő durva felszínét adó kavicskák. Kissé megnyugodott, de szemeit egyszerre kinyitni nem merte, mert úgy mozgásban olvadtak volna össze az egymástól öt centiben (bal – jobb) különböző látványképek. Újra végiggondolta, hogy igen, talán ha hányna, ha tudna hányni, ha mondjuk most ide maga mellé, mondjuk inkább erre, vagy előre, vagy valamerre, csak ha már kiadhatná, és megnyugodhatna, hogy sikerült, hogy talán megússza élete legszörnyűbb éjszakáját, talán akkor úgy kel föl reggel, hogy soha többé nem lesz majd hajlandó alkoholt önteni a szervezetébe, talán – biztosan nem, s már formálódik a grimasz. Ez kell a rendezéshez, ahhoz, hogy a dolgok újra harmonizáljanak majd, úgy, mint, ahogyan normális esetben szoktak. Megpróbált fölkelni, sötétkék inge kissé fehér lett a valószínűsíthetően nem régen meszelt házfaltól, a szívverését felerősítő bádogkapu oltalmából már rég eltápászkodott a járdakőre rogyván, szóval fehér lett, ahogy tenyere pedig mocskos az út porától, a járda kövétől. Aztán, amikor körbenézett, valahogyan távolinak érezte a szemben lévő házat, s lábfejére tekintve is túl hosszúnak találta saját lábát, kissé görbültnek is s kissé megnyúltnak is. Rosszuleső furcsaság volt. Nem tudott hányni – a dolgok rendezőtlenül, rendezetlenül maradtak. Éjszaka pedig csak hánykódott az emlék nélküli hazajutást követően biztonságot és megértést adó és nyújtó fekvőhelyén. Takaróba törölte izzadságát, fújtatott és igyekezte lábujjai mozgatásával fenntartani a stabil vérkeringést biztosítva ezzel a önelhagyás korábban még kívánt, immáron már kevésbé óhajtott lehetséges következményeit.És reggel lett és este – újra. A rendezetlen dolgok továbbra is ölelő karjaikban dédelgették őt aszalódó és használódó testének minden rezdülésének közepette. Hányni akart – józanul is hányni.

Minden rendben volt, alapvetően, csak kicsit csúszott szét az ágy.

Emlékszem: előtte este nem sóztam meg az ételt, ami az asztalomra került, mert hiszen sok sót fogunk most érzékelni magunk körül – hallani fogjuk, tapogathatjuk, dörzsölhetjük, láthatjuk és ízlelhetjük is akár. Mi köze ennek az élet sójához? A só az élet, a sónak van élete. Az életnek sója nem lehet sós ízű, ez azonban áztatott-só íz volt, minden kétséget kizáróan. Tapadt és makacs volt, talán fel akart oldódni bennünk, talán belénk akart ivódni, jelként, hogy már nem vagyunk sómentesek, hogy megfertőzött minket a só, hogy a só terjeszkedik.

Volt tenger is. Nagy és kék (fekete). Ez volt igazán só-ízű. Sok posztszovjet állam derítője ez a víztömeg – ide ömlenek édes vizeikkel ugyanis a folyamok, melyek néma morajjal kísérték végig a változó idők bábjátékait. Sok szemetet is hoznak magukkal – emiatt, vagy éppen ezért. Túl nagy ez az egész. A hullámok a tenger vízének őrizői. Látszólagos nyughatatlanságot kölcsönöznek ugyan, de mossák – egyre mossák kifelé a szemetet magukból, az őket éltetőből – ki a partra. Az emberszemetet is, bármennyire is befelé törekszenek, neki a hullámoknak, az ős-akaratnak, mossa és tisztogatja kifelé, a homokszőnyeg fölé, hogy számonkérhessen – majd.

Láttam Novi Sadot táblára írva. Csend volt Kosztolányiék földjén, nem láttam egy lelket sem, talán csak azt a kukoricaföldet, amiről már hallottam beszélni, vagy talán a szájban szétroppanó villanykörte csillogása látszott valamiért a távolból. Nem számított – így képzeltem. Valami egymásra fektetett rétegszerű matériák voltak csupán a föld s a lég, de összeillettek, mindenesetre elnémító volt a láthatóvá alakuló ráfektetettség. Rutinstempli – határonát tovább. Az új terep addig nem létező módon létezett.

’Biztos fejlettebbek, mint mi, mer’ itt kurvára van fű (gyep) a sínpárok között, nálunk meg bazmeg, csak kibaszott barnuló kövek vannak odarakva.’

Énekeltünk is – igen, volt mit. „Karaokit rakjatok má’ be bazmeg” – a szennyvizet nem bevezetik, hanem éppen, hogy elvezetik valahonnan - (nem) édesmindegy. Aprócska kellemetlenséget okozott a nem aludni tudás szavakkal való kifejezésének nem aludni engedő metodikája. Ám legyen: a pálinka és a koderit bűvös egyesülése tegye érzékelhetetlenné a zúgást és tegye forróvá a klíma áramló levegőjét. ’Kidőltünk, mint a rohadt nád, bazmeg.’

Kedves É.G.!

Köszönjük a pénzünket! Látjuk, hogy okosan tudsz hazudni, mi meg bután elhiszünk mindent. Ne hazudj, nem szép dolog. Olyan kérdésem lenne még, hogy lesz e sör? Mármint ott. Mert ha lesz, akkor megfőzhetnénk a nemlétező lábasba töltve a nemlétező főzőplatnin – ezzel kapcsolatban csak egy aprócska bibi merül fel: kurvára utálom a főtt sört bazmeg, még jó, hogy nem tudtunk csinálni. Örülök, hogy szereted a jégert – igazi partifész vagy, és ez igazán jó és roppant fontos dolog, legalábbis ezt hallottam.

Kedves voltál és ugyanabban a pólóban voltál egy héten keresztül – nyilván kimostad a nemlétező mosógéppel, igen, minden kétséget kizáróan: nyilván így lehetett.

Ez úton hálálkodunk, tengermély tisztelettel, és boldog szerencsekívánságokkal, a jövőre utazókra való tekintettel: egy nagy kalap ügyességet is kívánunk még, neked és kedves értetlen és bénázós megbízottjaidnak. Sok sikert! A pénzvisszaadós viszontlátásig minden jót! (mi meg én)

Óda a buszhoz

Te berregő állat, te zúgó szörnyeteg

Vastestű hengered, az aszfalton hempereg.

Gumilábaiddal morgón suhansz

Reflektorszemeddel élesen mutatsz.

Zsigereid felforrának, agyvized kilökődék.

Klímád a fegyvered,

Másokkal jó neked.

Kelj életre, te alumíniumszörnyeteg

Ragadd meg volánod, s szakítsd el láncaid.

Ó kopasz az, ki téged vezet,

S undok epe hajtja –

ne hagyd ó, ne hagyd magad!

Ólomarcú monstrum,

Ha hasítod a léget,

Tekintetedben látszik, hogy csodál a minden.

Simogass klímáddal, ölelj magadhoz,

S ha elfogy meneted hajtója,

Nedűd - úgy ne félj,

Majd biztosítom én!

Ő meg a sofőr: Mr. Buszsofőr! Ami szól, a lényeg a napszemüveg, becsületes ember nappal szemben csak szemüveggel vezet, mert hát ki az a nap nekem, nemde – legyen igaza, csak hogy lásson, és hogy ne szakadékba vezessen rázó utunk. Sajnos neked, kedves buszsofőr bácsi az (volt) a dolgod, hogy minket (fizetővendégeket, már - már kuncsaftokat), szóval hogy minket oda és akkor, amikor és ahová kényes kedvünk szeretné. Nem seggnyalás, nem – fizetés (fizu) csupán. Ha egyszer meló van, úgy nincs berúgás – és kész. Orvos ne részegedjen, hanem gyógyítson, buszvezető ne részegedjen, hanem vezessen. Sajnos ilyen ez a munka-dolog: valamit valamiért.

Álltam a szélben, szemben a vízzel: szép volt, látni azt a furcsa anyagot, ahogy küzd a part felé, ahogy annyi és nagyon sok volt és van belőle, ahogy kékellik és ahogy van – effektíve: Van. Hűsít és kiszolgál. Aprócskák voltunk, én mindenképpen. Egy nagyobb homokszem a többin ácsorogva – és egyre lejjebb mosódva benne: kitértek alólam.

Sokan voltak – sokuk levetették a felsőt: ki a mellett, mert (miért is?) – szóval nem tudom, hogy miért, talán a meglepetés titokzatosságának bűvös varázsát kiirtandó, talán a rejtőzködés lehetőségének aprócska esélyét elpusztítandó, talán a lényegre-térés hidegségét feltárandó, talán a divatot követendő (mert menő, ilyesmi), talán hogy szép (szignifikánsan kevesebb szép, mint nemszép), talán hogy ronda és mindegy (egyenlő: nőiesség eltűnése – erőszakos kioltása és elpusztítása a bikinifelső kapcsának kioldásával egyező pillanatban), talán mert nem volt felsője a rucinak (biztosan volt), talán unalomból. Mindegy: ’nem kéne’.

Ott az átbaszós helyen meg láttam bazmeg, hogy remegett a kurva kezed. Nem baj, kívántuk, hogy láthassunk ilyet is, elvégre kelet, és elvégre balkán, és elvégre tök jó és mi figyelünk elvégre. Még így is jól átbasztad a fejünket – nyilván, s ez így van jól, azért mentünk, hogy megadhassuk a lehetőségét mindennek, hogy lehessen. Finomat főztél és hagytuk, hogy tedd. Grilled lamb (remélem).

Hozzám bújt. Énhozzám. Nekem ide, ide hozzám, ide. Forró volt – tüzes, sőt. Tetszett, végig nagyon tetszett (bejött). Aztán hagytam, sőt, akartam, hogy legyen, hogy a csípőjét, hogy a csókját, hogy előre hátra, hogy szuszogva aléltan, hogy mosolyogva, hogy világosban, hogy sötétben (halványan derengő fények), hogy nyelvvel és foggal, hogy kézzel és csukott szemmel, hogy neki is és hogy nekem is úgy. Jól.

Kedves Anya!

Jó volt – nagyon jó fejek voltak ezek az emberek: akikkel laktunk, akik mellett laktunk, aki mellett aludtam. Vettem képeslapot – hagyományőrzésből. Neked egy dobozt (hendméd), apunak egy stampedlit (mert már van neki több), öcsémnek fakígyót (hendméd – és tekereg) – de majd kap söralátéteket is, mamáéknak egy ikont (hogy vigyázzon rájuk). Voltunk Isten házában is, voltunk a tengernek partján is, voltunk medencében is – megnedvesítettük hajunkat. Ettünk és ittunk – finomakat és töményeket – tisztán és elegyítve, no nem sokat (eleget, vagy csak egy hangyányival többet). Nyaltunk fagyit, ettünk főtt krumplit (khm burgonya), sopszka mindenmás. Anya, kenyér itt nincs.

Képzeld: vettünk fazekat (hasznos szuvenír), mert ezek a kedves emberek hoztak nekünk mobil-tűzhelyet (értsd: villanyrezsó) – s így főztünk is. Tésztásat és leveset egyaránt. Hallgattunk zenéket (jókat meg a sárga zsigulisat is – majd megmutatom). Kértünk takarítást is minden nap. Volt légkondi is – hideget gyártott nekünk. Volt tévé is és evőeszköz is.

Anya, hiányozt(at)ok, mindannyian.

Szerető fiad küldi üdvözletét Neked és mindenkinek, akinek fontos vagyok picit is – kérlek add át nekik.

én

Amikor aztán egyszer csak elszakadt a papucsom, akkor az út maradék részét félig papucsos lábbal tettem meg, lefelé a víztömeghez a homokban. Mire hazaértem, addigra az egyik talpam vörösebb volt, mint a másik, de nem nagyon. Forró volt a homok, gyűjtötte magába, hogy levezethesse aztán. Sült sós homok tapintása volt a partnak – legalábbis mezítláb tapodva a talajt. Elengedhetett a negyedik réteg ragasztó is a papucs pántja és talpa között – már köt az ötödik réteg, homokkal elegyítve – földtani rétegződés – életem eseményeit megkövesedve.

Mindkét tenyerével átfogta a lány meztelen csípőjét, és amint közeledett, ahogy egyre közeledett az áhított pillanat, ahogy közelebb tuszkolhatta magát és kedvesét a vágyott történéshez, egyre inkább csúszott szét az ágy, a lány térde megremegett, kicsit rúgott is talán, legalábbis a férfi így véli, aztán a takaróba fojtott sikongatás közepette elélvezett, sőt: mindketten elélveztek.

Az a pillanat, ott a semmi közepén, na az krasznahorkais volt, talán kicsit bodoros is, no némi Esterházy s így Hrabal is volt a dologban – tagadhatatlanul. Kicsit rekkenő hőség, kicsit eklektikus kavarodottság, kicsit minden és kicsit még több, kicsit képzeletbeli és kicsit valós is. A történet rövidsége és kevéssé mély volta miatt nem lehetett spirós, sem proustos, Nádas is csak a lila fecske kapcsán keveredhet ide. Átmenetileg volt egy kis Kosztolányi, s némi furcsa csáthi (Brennerjóska) levegővétel is előfordult, látvánnyá váló Tolnai pedig kikerülhetetlenül megjelent. Belacqua pedig deréktól felfelé is szerelmes volt mindvégig abba a lányba. (stop)

Megállt a levegő, megrekedt, ott még a csap alatt is – vibrált a hőség és melegebb levegő töltötte meg a tüdőket, mint amilyen kifelé áramolt aztán belőlük: abszurd volt.

Ázott só. Otthon aztán, amikor az utazás végeztével kiürítettem poggyászomat – szakadt pántú papucsom szatyrában negyed maréknyi száradt és lesodort homok sercegett, mint a friss hús a forró olajban. Lehetetlen volt megszabadulni tőle – ott maradt és ott van. Kapott belőle a város, a Duna, a villamos és a hév is. Érezhették az emberek, hogy valami furcsa szagom van – valami sült sós homok szerű duft vesz körül (a nivea mellett elbújva) – talán nem is szag, hanem csak a nap sugarai csillantak meg rajta(m) oly ismerősen, vagy oly jellegzetesen, mint ahogy egy homoktól fertőzöttön ez lenni szokott, azt hiszem. Igen – a sült sós homok inkább látvány lehetett, mint íz, inkább tapintás, mint szag – egyfajta felület, talán.

Szakadt, amikor leértünk, pontosabban fel, mert dombtető [tisztás] volt a vége a surrogó előrehaladásnak. Az autóban furcsa eső közbeni szag volt, vagy a hangulatnak volt esőszerű furcsa leve, amit beivott minden ruha és bőr – felitta, effektíve minden. Elvégre kellemes volt, meglehetősen altató, de izgalmas kíváncsiságban kibontakozó. Dörzsöltük a markunkat, hogy lassan már, hogy a sátrat már, hogy a matracot [luxus] pumpálva majd, hogy a szegecseket a puha földbe – bele nyomkodva, hogy majd árnyas fák alatt hideg sört hörpölgetve és duzzadó kánikulában, dörzsöltük, hogy az eső nincs is – nem is létezett, számunkra legalábbis nem (csak a sátor alatt egy picit). És akkor ott sokan voltak, és várták, hogy ugyanazt végremár és ugyanúgy elvégre már, ugyebár. Kell a tetátrum, hisz az az egész világ (tudniillik: színház [nemsaját]). Aztán valaki mondta azt is, hogy a szél csak siető levegő (beeilen – pidzá in dzsörmeni), vagy pusztán a nyughatatlan halottak lelke tépi a földet – volt olyan is, igen, szárította a nemlétező esőt és a szelektíven gyűjtött szemetet (szelektíve szemetet fújt az arcunkba, ja: meg homokot – por: ez rövidebb és ijesztőbb).

A sátrakat kilökte magából a föld – talán kinőttek, gombamód, vagy mi, az eső kegyelmezett és reggel utolsó cseppjeit permetezte távozó lelkéből a vízhatlan sátorfedélre – csak hallgattam, illetve hallgattuk, ketten – bent, aztán aludtunk, aztán a szelektív szemetet öntötték a szemeteskocsiba – had’ darálja össze (péppé mint a pürét – a felismerhetetlenségig).

Zenék természetesen voltak és lesznek eztán is – ahogy ott is és máshol is, majd és már. Volt jó zene is – értsd: muzsika. És volt színház is – performansz. És lehetett magasról leugrálni – jó magasról és jó sokért, ha már lúd. Pozitív incentívek támadtak, ellenállást nem ismerve törtek ránk és meg (minket) – hagytuk magunk, engedtünk nekik – szemszáj ingere. Vettünk zsömlét, kentünk konzervet, haraptunk kolbászt és ropogtattuk a sajtostallérkákat is.

Fürödtünk is – zuhanyoztunk (illik és mert megtehettük). Reggeli tornaként álltuk a sort délután is, este is, és főleg egész nap. Sáros vízben bokáig álltunk, hideg vízzel fröcsöltük hajunk, majd nagyot lépve hagytuk el a fülkék kis hasábszerű dobozkáját – megtisztulva (rituálé: lásd fönt). Ich möchte aber kein Schauspieler sein.

Meglehetősen furcsa dolog sárga karszalagban egy zenekar játékára kissé borgőzösen ingatni a kezünket (csáp) – de kétséget kizáróan kellemes (langyos lábvízhez hasonlatos) érzés.

Ja, meg az a barom, aki a haverjával bazmeg, egymás hátán, érted bazmeg, felültek és kiabálták, hogy szevasz Tibor, szevasz, mer’ szevasz és most látom a fejed tetejét, bazmeg, és ott énekel az a lovasi bazmeg, mitakarez, jöjjön már a korn(fléksz), mert beszarok bazmeg – érted: a gatyámba be, bele és a meleghúgy leszalad a lábamszárán, mert a kornfléksz apám szerint csak hideg tejjel jó, szerintem meg langyossal is kellemes (lábvíz), és kész bazmeg, mit szól bele, és az a picsa ott bazmeg, Tibor, vagy mi a neved, tessó, vedd már észre, kurvajó mellei vannak bazmeg, együnk már egy sört, mert nem aludtam semmit, bazmeg úgy bebasztam előző reggel, vagy délben álmomban a sátorban, te, és ez még mindig a lovasi ott elő’, hogy feszül a nyaka: há’ tegye lejjebb azt a szart bazmeg, mikrofon – és akkor bekaphatja – kézzel eszem a kornflékszt.

Jó zene volt – és a társaság is kifogástalan.

Jóvolt – tényleg – talán kell az ilyen, talán tényleg kell.

Olyan. Aber kein Schauspieler mehr, bitte, sehr geehrte Leute!

Az esőt a sátor alatt találtuk meg, de a vásznat (a vízállót és a szúnyoghálósat is) gyorsan összegöngyöltük, hogy az illata, amiben érkeztünk megmaradhasson.

jó újra és újra beleszeretni - nagyon jó!

tiszta volt minden,

a mindenben nem volt

semmi szennyeződés,

nem is szabad mocsokkal

meghinteni,

hiszen elemi ereje van,

megszilárdult üveg,

töredezettség-mentes

kristály

...a hálátlanság én vagyok,

csendben nem-hálás és eltűnő,

de a bocsánatért esdeklő is

én vagyok...

ne haragudj hát -

semmiértse.

nehéz, ha olyasvalakinek a földi folytonossága akadozik, akinek a folytonossága az egyensúly miatt nem volt szabad, hogy akadozzon

nem könnyű, hogy megszűnik az akadozás és tisztult egyenes vonallá alakul a folytonosság akadozását jelző vonalka (E.R.)

nehéz, hogy nincs többé valakihez (fél, vagy harmad)haza menni

nem könnyű (könnyek) beismerni, hogy várható volt (könnyek)

egyre nehezebb elhinni azt, hogy olyasvalakivel kell konfrontálódni, akinek a megszűnő entitás [SZEMÉLYISÉG] tulajdonképpen (implicite legalábbis) a legtöbbet jelentette

nehéz továbbá megfelelő támasznak lenni, hisz az elvártak alapján szerepüresség állna elő, mert minek is állna elő más [pedig de]

fogynak a könnyek

nem könnyű erősnek lenni, akkor, amikor gyengének kell(ene) lenni

félek

(könnyek nélkül, csak küszködő, valami visszafojtott, valami almás és ádámcsutkás, valami torokszorító - valami...csend és hó)

szerettem (tisztán) és ő is szeretett [tudom - éreztem, ugyanis] (szintúgy) - fontos volt (de nem mutathattam ki eléggé - későn kezdtem kimutatni, ugyanis - elkéstem) - csak kicsit késtem, de mindent lekéstem

nehéz erősnek lenni, amikor gyengének kell(ene) lenni - nagyon nehéz

A rendszer kritikájának rendszeressé válása rendszert szül, s ez rendszerellenességet implikál, most már a másik, vagy egy másik oldalon és szinten. A hanyagolható melltartó valami szeplős fruska vízszintre törekvő keblein, valahol a rézcső [zöld, rozsdás] tengelyében, anya puha ágyából tekintve a dolgot, eggyé válva, külvilágot nem behozva, tejfölös lángost fröccsel öblögetve, a tescóból hazatérve, három gyermek lefektetése és pírszinges genitáliák kívánt találkozása után, mocsokként lebegve a Balaton, vagy a Duna felszínén, mert arra figyelni kell kellemetlen látványt okozhat és hív elő. Tekintve a csöndet és kontemplációt feltétel nélkül való, hogy beleremegjenek a zsigerek, mind a hallottakba, mind a lehetséges látványba. Feltétel nélkül való továbbá, hogy önmagunkra irányuló reflexiót váltson ki mindez. Összesűrűsödő mentális vakságot eredményezhet a tudatfeszegetés kínos problémakörének megkerülése és kitolása. A folyam(atok)ra figyelni kell, hiszen, mindaz, ami történik és történhet (n-1) vagy már megtörtént, vagy benne van abban a képzett listában, amely a megtörténhető eseményeket és mintázatokat magában foglalja. A tisztánlátás útja egyfajta kristályos spiritualitás megtalálása és vállalása, olyan dolog, melynek figyelembe vétele szükséges és az említett feszegetést, nagy valószínűséggel és ráadásul megfelelő, pontosabban bevált módon, kivitelezi. Az elveszített tudás, várakozástól és elfedettségtől hosszúra nőtt körmökkel, repedezetté száradt földből való kikaparása, mely adott és aktuális helyzetben a lehetetlenítés folyamatában leledzik, mely folyamat tudatos, és érdekvezérelt [összeesküvés-elmélet sicc!], segítséget és megnyugvást, tiszta figyelmet kíván. Biológiai, mentális és fizikai szinten egyaránt letisztult állapotra van szükség, melynek teljesítését az elfeledett tudás magában hordozza. Az omega bezárul, oly kör kezdete előtt állunk, mely kör új csillagzattal fémjelzett mintázatot hordoz, mely mintázat nem kedvez a jelenlegi érdekérvényesítő csoportoknak. A védekezés teljesen jogos, a két kézzel kapaszkodás érthető, hiszen horderejében felmérhetetlen változások beindulásáról szól a prófécia. Az egyik oldalon erőteremtő dobbantás, a másik oldalon erőfenntartó behajózás tapasztalható, a nevezett céltudatos tevékenységek manifeszt, ám elfedni szándékozott, jeleiként. Erősnek lenni és hőbörögni, hogy a preferált közeg határait nem mossa tenger, függővé téve és függőként élve működni és hagyni csavarni a fogaskerekek finom rendszerét és konstrukcióját determinálóan lefelé húzó állapot. Aurea mediocritas, a szélsőségek ésszerű fejetlensége által definiált középállapot képezheti az utat, melyben valóssá válhat a konzervbe zárt figyelmi képesség felszisszenő megnyílása. Mindez jelenti az adekvát döntés, valamint a releváns viselkedés és mozgás, tehát reakció, biztosítottságát. Az egyensúlyi állapot több szinten valósulhat meg. Fej fölött, fejvonalban és fejben egyaránt, s még ki tudja, milyen szintekről lehet szó egyáltalán. Az elcsépelt koponyafogó szájából a nem-lenni alternatívája tűnhet megvalósultnak, egyfajta olyan nem-lenni, mely vezetettséget eredményez és vezetéssel ruház fel nem felfedett csoportokat. A tépelődés és az üressé változott tekintet, a csillogás kiveszése gondolkodást is jelenthet. A túlzott üresség, azonban elfogyaszt és megemészt. A belátás csillogása pedig egyértelműen felismerhető.

Rengeteg papírgolyóval töltötték már, a lelkemet.

Tam-tam

'legyen egy arca
legyen egy iskolája
legyen egy múltja,
de ne legyen családja
legyen egy kedve
legyen egy szíve, ami
húzza
előre
legyen igazmondó fajta
legyen három érve és
rész egészbe
lássa át a marketinget végre
legyen erős és hőbörögjön rajta
hogy a magyarokat, most egy tenger se mossa
durva ne legyen
tisztelje a szabadságot
szolgálja hűen a
piacgazdaságot
fizesse be a ráeső
huszonöt százalékot
nyaraljon sokat,de
ne lásson semmit
csak kereskedelmi rádiókba bevitt zenéket szeressen
tévével vacsizzon,
internetre keljen
és ne ordítson, hogy
hejj mennyire sokba vagy nekem te élet'

'volt egy nagy puha ágy, az anyukád ezt szerette

és a ruhát ledobtuk a fotelekbe, úgy szerettünk minden este

összebújni, egynek lenni, a külvilágot nem behozni

és lestük reggel, hogy hogy lehet, ilyen hiteles a kikelet'

"akkor légyszíves most egy darabig ne keress"

...szó szerint - vagy ahogyan akarod, mindegy, hogy hogyan, kezdj valamit ezzel a mondattal, a te dolgod. D/Ne vedd komolyan!

"szerintem ne gyere
utállak
elegem van belőled"

koporsószegecsek - valaki azt mondta, hogy a fájdalom szüntethető, mármint felfüggeszthető: vagy az ingerlő kapcsol ki, vagy a szenzor érzékenysége csökken. Persze - lehetne bizonyos áramkörök léziójával azt a bizonyos érzést, valamelyest csillapítani. Ha a fájdalom Szélsőséges esetekben a frontális lobotomia lenne a kedvelt eljárás - tabula rasa; nesze neked még egy esély - egy egészen más esély, de nem fogod észlelni, hogy más lenne - semmit nem fogsz észlelni - hol a te vanília égboltod? tegnap tölcsérből nyaltam, sztracsi mellé - szeretem a sztracsit: van benne csokitörmelék - kedvelem, ahogy a fogaim felszínén a hideg fagylalttal elegyülve szétmállanak a kis reszelékek.

"Körülbelül 1000 mágneses hullám lüktet keresztül az agyon 10-15 másodperces időszakokon keresztül."

Hát igen - sok módja van a csendnek, meg a hallgatásnak.

...jelezd az időt, én várok rád - rád várok, és várok, és várok...mint már vártam is sokat...

A képességeken túl nincs létező, nem lehet létező egy emberi lény számára - ha képességeit valahogyan meghaladja, ami definíció szerint sem lehetne lehetséges, többnyire égi utakat talál, vagy olcsó átverésben részesül - talán tudtán kívül. Üdvözöllek: gyere be: nem kerül sokba, ígérem.

"...A "detronizáltság" élményének hatására sértődötté válhatnak, vagy pedig ez által megértik az erő és hatalom jelentőségét."

"semmire nem vagyok jó -

semmire nem vagyok képes,

néha egy kicsi..." 

…nem is tudom, hogy megérdemelhető e az elvárt, a teljesíthetőség pedig már régen nem szempont, valahogyan kell, az kell, amihez még pici(k), effektíve éretlen(ek) (A zöldalma nem ver át!) ők, ez jó, hogy ilyen egyszerűen értékké definiáljuk a bizonytalanságot, jó, hiszen nemcsak, hogy nem rossz, de kifejezetten erőt adó, élesztő…

…tudomás szerint: alszik, álmot alszik,

világot lát, finomat mozdulva süpped el az elején, lágyan

nedves hörgőcskékkel biztonságot adón,

ütemesen-csendben olykor szusszan egyet-egyet

[alacsonypulzus, kistérfogat levegő – be, majd ki], ilyenkor a

bogarak is csak néznek, s nem merik

karcolni a parketta felületét [ízelt] lábaikkal, illetődötten

tekintgetnek a sötétben, s ők is biztonságban

érzik magukat – a lég se rezzen…alszik, még mindig,

soká, nincs ki mellette ne csendesedne – illetődve, s

mindent megbocsátva.

…a legelején, nem is, még a legeleje előtt, ott volt minden, mi csak lehetett, kivéve a lényeget magát, a melegséget, és a túlfűtöttséget, hideg tengéslengés, furcsa [beteges] kötelmek, szabályok és kényszeres betartásuk, önmaga előtt, senki más előtt [kivéve egy – Deo], rejtezett, ahol senki sem gondolhatta, és mindenkinek egyértelmű volt. A szárnypróbálgatás eltört ezt-azt, nincs is rondább szó ennél, nevezzük inkább céltudatos érettségkeresésnek, kortársi megfelelésnek, önelfogadtatásnak, becsülésigénynek – az, ott, akkor nem volt tisztán őszinte, tudvalevővé vált. A leskelődés örökkétartóvá alakult – egyértelmű és tiszta már, de mind-mind új, nincs még régi, nincs tiszta előző: mindez türelmet igényel, módszeres tapogatózást.

…rossz a mondat, ha írás közben észrevesszük, hogy ránk a mondat jelentése éppoly érvényes, mint arra, aki ellen megfogalmazzuk a mondatot – kritika, nyál, fekete epe. Szóval marad, ami marad. Semmi.

Az álmodozás tárgya pedig általában nem ismeri az álom tartalmát [különszó], egyszerűen tiszteletből nem, a "tárgy" iránti és az önmagam irántiból egyaránt fakadóan.

Mást se csinál egész nap, csak ténfereg, mint valami beteg liba, illetve lúd valami zöldesfekete tócsa partján a hőségtől szélütötten. Apró mozzanatok csupán, valami elemi szenzitilitás, olykor furcsa mámor, mikor hogy, de tisztán érezhetően, jelen van, s nem is megy sehová.

Volt, hogy el akart felejteni mindent, mert miért is ne, vajon van e értelme, és lesz e, ha marad, illetve, ha már most sincs, akkor meg végképp nem lesz, de valahogyan maradt, minden alatt, valahol hátul a sarokban sok-sok zsákban, valami kis ládikában ott-ott igen, már látom, és csak az enyém – addig újjászületik minden, tudom. Harmadikból elsőbe. Már meg is született, míg a fogamat mostam.

A bőrfelületek egymással érintkezve nem hagynak hézagot, egyszerűen lehetetlen, hogy maradjon köztük valami – valami mégis van, valami jó-szép, ott: az érintkezők közt. Többesből egyesbe.

Ha tehát már nem titokban, mégis kissé arcpirulva teszem mindezt, mindazt, amit teszek, vagy ilyesmi, hát, ha nem másé, hisz az enyém, nem is adnám én, semmiért sem, nem-nem, míg csak lehet, őrzöm, hidegben és télben, melegben és csendben. Maradjon. Egyesből egyesbe.

…levágta a szemhéját….nem heccből, vagy fogadásból, nem: inkább kíváncsiság  volt/lehetett a dologban – gondolta: megtekinti a világot folyamatos állandóságában. Szerette, hisz nem akart tőle elszakadni semmiféleképpen sem…állandó ébrenlét, avagy lezárulatlan szemek. Várta az éjszakát – később aztán hozzászokott. Heti egy szemcsepp, csak az éppen elviselhető fájdalom leküzdése céljából, mint korábban nem, ez talán mégis: heccből.

"Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből."

…többször nevetett, aztán végül is becsapta maga mögött az ajtót…és, amint becsapta, sírni kezdett, hiányzott, hogy nevethessen, s hogy a nevetés ne zsarolhassa (metafizikai pisztoly, avagy szellemek oroszrulettje) kulcsra zárta az őt támasztó ajtót, többször, egyre táguló pupillákkal, de egyenletesen csavarta, forgatta a kulcsot a zárban. Lelkében még élt a boldogság, testét azonban szomorúság lángja kezdte gyötörni, mely felemésztette erejét, s a későbbiekben [értsd: az ajtósjelenet után] monotóniába és ritmusos cselekedetekbe temette magát, melyben érvényesülhetett szelleme boldogsága, hisz a ritmikusság értelmetlenítette a szomorúságot, pontosabban: nem hagyta, hogy értelmet nyerhessen…

…mikor már lázban égett teste a fáradtságtól, s csukott szemmel is képes lett volna megtenni, amiért becsukódott szeme, akkor jelent meg, akkor látszott mosolyszerűség az arcán, őszinte és tiszta boldogság, melyet a remény tüzelt, a viszontlátás közelgő aktusának reménye, s tudta: a közelgő pillanat mindent megér…

csupatitok, csupaszív... 

Utálom magam, teljes szívemből, teljes elmémből és minden erőmből.

"mint az önmagát egyetlen alternatíva gyanánt föltálaló állandó ingadozás szánalmas kudarca" 

...nélküle fázom az ágyban...

...mert tudja adódnak helyzetek,avagy szituációk, nevezze, aminek szeretné, amikor az ember engedne annak, ami éppen körülveszi...tudja, mindez olyan fejetlenségbe torkollana, ami kezelhetetlenné módosítaná a nehezen használhatót - kihasználhatót - kihasználandót...a jól megfontolt ellenállás képessége, tehát a gyengeség erőinek nem engedő magatartás avatja az embert azzá, ami...s mindez az alkalmazkodás harmóniájában teljesedik ki...

...magamban is őt szeretem...

...mert meghökkentőbb néha egy egyszerű bocsánatkérés, mint a nyilvános kurvaanyázás...

...képessé kell válnunk arra, hogy magunkbafogadhassuk azt, akit szeretettel várunk, aki után hónapokig epekedtünk...ha minden szép, akkor kezdődik a feladat...a boldogság megtartásának feladata...

Aztán K. hazatért. Nyugodni igyekezett, félelmetes gondolata elől menekült, éppen félelmetes gondolatának megvalósulását célozva. Nem hitte el, hogy mindaz, ami most éppen vele történik, az éppen vele megtörténhet. Semmi sem mutatott ennek irányába, pontosabban, minden korábban tapasztalt irány ezzel ellentétesnek bizonyult. S még most is, olykor hátrapillant - van képe hátratekinteni. Mindeközben mélységesen szégyelli magát és szerelmes.

...vannak olyan pillanatai az életemnek, vagy tán mindenkiének, amik igazolják a jogosságot, hogy van értelme az egésznek, hogy van miért, és van kiért, valami kicsordul ilyenkor, könnyezni túl gyenge vagyok, szívből szívbe...szeretném, ha jó lenne...szeretném, ha Neki jó lenne...szeretném, ha Neki lenne a legjobb...

...és, amikor azt kérdezi, hogy miért? akkor nincs rá válaszom, mert kétségbeejt, hogy megkérdezi, igazából ez is tetszik, megfog, mint valami édes légypapír (szemet, kezet, szájat)...

...még mindig csak egy nappal vagyok idősebb, mint tegnap, tavalyhoz képest, pedig, igen, egy évvel...furcsa, hogy hozzá kell most adnom egyet valamihez, növelem a számát valaminek, s ennek a hozzáadásnak csak ma van jelentése...

...komolyodom...

(...lehet, hogy infantilis, az elképzelésem, hogy ettől nem is kell jobb, hogy nem tudok jobbat-szebbet elképzelni, nyilván lehetne, de felesleges lenne, az ember lássa be, hogy nem más, csak ember, s ami jó, azt ne akarja elutasítani...egyszerűen nem...de nekem most jó és szép, így jó, és így szép...20 éve...) 

...ha teszemazt: percenként 86 (nem átlagoltam), óránkét 5160, naponta 123840,  hetente 866880, évente 45077760, és ha 68 éves férfi átlagéletkorral számolunk, akkor 3065287680, viszont, mivel a hétből eltelt már két nap valamint 14 óra és 36 perc ezért  csak 3064964664 szívdobbanás az, amit Vele tölthetek...már csak 3064964663, 3064964662...

...csak az enyém, nem is adnám, még ha valaki követelné sem, nem tehetem, mert ő a cél s az út, mutat, vezet és hajt (term. tech.: motivál, vagy ilyesmi), nem tehetek ellene, hisz ő az értelem, az egésznek nincs értelme nélküle, semminek sincs értelme nélküle, nélküle nem jó, nélküle rossz, elemi erő (zúdul, dörög, simogat). Azt mondták, hogy nem biztos, hogy kellene, azaz, lehet, hogy nem is kellene, de ha már lehet, hogy nem kellene, akkor biztos, hogy nem is kellene, tehát kell, pontosabban: feltétlenül szükséges, (az egész). Mert szeretem, vagyis így nevezik ezt, valaki azt mondta, hogy ezt illik mondani, és így megértik majd azok is, akiknek talán nem is kellene, illetve nem feltétlenül...

...ha valaki teheti, hát tegye, mert szüksége van rá...erre épp annyira, mint a vizespohárra...homokos nyelvvel nincs hiba a vízben, csak áhitat, csend és megváltás...boldog, aki nem kapkod ivás közben...